Vízbeszerzési alapfogalmak

Általános ismertető érdeklődőknek, befektetőknek, reménybeli megrendelőinknek

Tartalom:

Alapfogalmak (amelyekkel sajnos a legtöbb érdeklődő sincs tisztában)

• Felszín alatti víz, talajvíz, parti szűrésű víz, rétegvíz, artézi víz
• Termálvíz (Hévíz)
• Gyógyvíz
• Ásványvíz

További gyakran előforduló, és szépen hangzó fogalmak, illetve magyarázatuk

• Forrás
• Geotermikus energia, geotermikus erőmű
• Sérülékeny vízbázis
• Védőidom, védőterület

Alapfogalmak

Felszín alatti víz, talajvíz, parti szűrésű víz, rétegvíz, artézi víz

Felszín alatti víz

A felszín alatti víz egy összefoglaló elnevezés, amely talajban és kőzetekben található és hasznosítás céljából kitermelhető vizek összességét jelenti. (Az egyes szilárd ásványokon belül is megtalálható ún. kötött víztartalmat általában nem értik ebbe bele.) Ez az általános fogalom felel meg az angol groundwater elnevezésnek. A felszín alatti vizek túlnyomó része édesvíz (azaz alacsony az oldott anyag tartalma); a mélyebb, zárt rétegekben előforduló, igen magas sótartalmú vizek pontosabb elnevezése a telepfolyadék (brine).

Talajvíz

A talajvíz a terepszinthez legközelebb található felszín alatti víz. A talajvíz feletti rétegekben a kőzet/talaj pórusait jelentős részben már levegő tölti ki (háromfázisú zóna). Pontos angol megfelelője ennek a fogalomnak nincs, az „shallow groundwater” meghatározás javasolható a legtöbb esetben. Jogi értelemben a talajvíz a felszínhez legközelebbi összefüggő vízzáró réteg feletti állandó felszín alatti víz, amely legfeljebb 25 méter mély kúttal feltárható. A hatályos jogszabályok szerint talajvíz-kutat magánszemély önkormányzati engedéllyel létesíthet, ha csak saját céljaira használja a kitermelt vizet.

A talajvíz egy speciális esete a parti szűrésű víz, ez a nagyobb folyók kavicsteraszaiban található és hidraulikai kapcsolatban áll az adott folyam felszíni vízkészletével. A Duna mentén vízellátási szempontból igen nagy jelentőségű Magyarországon, így a parti-szűrésű rendszereknek külön specialistái is vannak az országban. A mi cégünk parti szűrésű rendszerekkel általában nem foglalkozik. Esetleges megrendelőknek Rózsa Attila kollégánk megkeresését ajánljuk (e-mail: porusvizbt[kukac]freemail[pont]hu)

Rétegvíz

A rétegvíz elnevezés magyar fogalom, angolul vagy németül nincs elfogadott megfelelője. A mélyebb kőzetrétegekben tárolódó vizeket értik alatta. A talajvíz alatti első gyenge vízvezető képződmény (pl. agyag) alatti rétegben található a legfelső rétegvíz, és a hasonló összetételű mélyebb rétegek víztartalmát jelentik a további mélységi rétegvizek.

A „rétegvíz” megnevezés feltételezi, hogy a feltárt rétegek egymás alatt közel vízszintesen, és oldalirányban közel folytonosan helyezkednek el, - ami természetesen nincsen így. A hazai vízadó rétegek többsége kőzettani szempontból homok vagy homokkő (az alföldi rétegsorokban), az ideális vízzáró fedő és fekü pedig agyag. A valóságban természetesen a kevert szemcseméret dominál az Alföldön is, a dombvidéki és hegyvidéki területeken pedig számos más kőzet szerepelhet vízadó rétegként (mészkövek és dolomitok mellett pl. néha andezit is).

A „rétegvíz” fogalma szakmai körökben ma már ritkán használatos, mióta az egységes áramlási rendszerek vizsgálatára is van mód.

A rétegvíz speciális esete az ún. artézi víz. Neve egy francia tartomány (Artois) nevéből ered, ott létesült a XVIII. század végétől több ilyen túlfolyó kút.

Az artézi víz fogalma olyan mélységi vízadó rétegben levő vízre utal, amelynek a természetes nyomásszintje a terepszint felett van. Az ilyen rétegekre szűrőzött kút vize tehát szivattyús termelés nélkül is kifolyik a terepszintre (túlfolyik). A felesleges vízelfolyások elkerülése érdekében hazánkban az ilyen kutak csövét a felszín felett is toronyszerűen kiemelik (+2 méter nyugalmi vízszint esetén pl. legalább 3 méterre érdemes a terep felé a kútfejet kiemelni), vagy gyakrabban nagynyomású lezárható kútfejet alakítanak ki.

A felszín alatti vizek mesterséges megcsapolásainak káros környezeti hatása legjobban talán az artézi kutaknál észlelhető: számos eredetileg túlfolyó (pozitív) mélyfúrású kút vízszintje lecsökkent, így már csak búvárszivattyúval termelve lehet használni őket. Az ilyen területeken az azonos rétegekre telepített újabb kutak legtöbbször már kezdetben sem artézi jellegűek.

A „hévíz” (termálvíz) szó tartalma az idők folyamán többször változott és ma is mást jelent a köznyelvben, mint hivatalosan. Földrajzi neveinkben – a Hő-, Tapolca, Toplica, Teplice, stb. változatokkal együtt – legtöbbször csak „télen is túlfolyó langyos forrás”-t jelent (pl. Tapolca, Galgahévíz vagy Hőlak esetében).

A termálvíz hőmérsékleti határértéke – az egyes országok adottságainak megfelelően – nemzetközi szinten sem egységes. Hazai szabványos definíció csak a hévízkutak számának megnövekedése után alakult ki. 1953-tól 1984-ig a testhőmérséklethez közel álló 35^oC-nál magasabb felszíni kifolyóvíz-hőmérsékletű felszínalatti vizek minősültek hévíznek. 1984 óta – az európai államok többségének előírásaihoz alkalmazkodva - a 30^oC feletti kifolyóvíz-hőmérsékletű víz minősül termálvíznek. (A rendelkezésnek köszönhetően a hazai hévízkutak száma akkor egyik napról a másikra 290-nel bővült!)

A langyos („szubtermális”) vizű fürdők (mint pl. Miskolctapolca vagy Esztergom) üzemeltetőit egyik konkrét, mérhető hőmérsékleti határérték sem tartotta és tartja vissza attól, hogy magukat „termálfürd”ő-ként reklámozzák. Pedig a langyos természetes forrásoknak (angolul luke-warm springs) is meg van a saját különleges természeti értékük.

A magyarországi termálkutakról a VITUKI Hidrológiai Intézete vezet egységes nyilvántartást, amelynek Országos Hévízkút Kataszter a neve. (Az országban van Vácon egy olyan kút amelynek a hőfoka 29-31 Celsius fok között ingadozik, ez is szerepel a kataszterben). Ezen kívül az ország mélyfúrásainak a jelentős részéről rendelkezésre áll valamennyi földtani adat, közöttük a kifolyóvíz-hőmérséklet, és szerencsés esetben a kút talpán mért hőmérséklet is, így ezek adatai is értékelhetők, felhasználhatók.

Termálvíz Magyarország területének 65-70%-án feltárható, de a feltárás nem mindenütt gazdaságos, és nem is mindig engedélyezhető.

A „gyógyvíz” – a közhiedelemmel ellentétben – nem vízminőségi, hanem kizárólag jogi kategória: olyan felszín alatti víz, amelynek (kémiai összetételétől és hőmérsékletétől függetlenül) bizonyított gyógyhatása van. A gyógyvíz minősítés akkor lép érvénybe, amikor az Országos Tisztifőorvosi Hivatal Gyógyhelyi és Gyógyfürdőügyi Főigazgatóságának vezetője aláírásával szentesíti az erre vonatkozó ügyiratokat, nem pedig akkor, amikor valaki ettől a víztől - saját állítása szerint - meggyógyul.

A gyógyvíz-minősítéshez először a vizet ásványvízzé kell minősíteni, többszöri részletes kémiai vizsgálatainak elvégzésével. Ezt követi a gyógyhatás vizsgálata az ún. „kettős vakkísérlet”. A kísérlet során 10 beteget a kiszemelt termálvízben, 10 másikat pedig felmelegített csapvízben fürdetnek a placebo-hatás kiszűrése érdekében. Ennek eredményes lefolytatása esetén lehet javaslatot tenni a gyógyvízzé minősítésre. (Gyakorlatilag minden esetben van olyan páciens a csapvízben kezeltek között is, akinek jelentősen javul az állapota a kezelés hatására, a placebo-hatás tehát sosem nem szűrhető ki!)

A XIX század végén és a XX század elején létrejött legelső hazai termálvizes fürdők minden esetben a „gyógyvíz” minősítést is megkaptak, kémiai, és orvosi vizsgálatoktól függetlenül, és ezt a minősítést azóta is őrzik, a kategóriában tehát egyfajta hagyományos jelleg is szerepel.

Személyes véleményünk szerint többnyire végső soron csak makacsság kérdése, hogy egy „elismert ásványvíz” minősítésű termálvíz gyógyvízzé is válhasson. (Bár legalább egy esetről tudunk, ahol a kútvíz magas rádioaktív-anyag tartalma miatt egy önkormányzat hivatalos papírt kapott arról, hogy a náluk feltárt víz gyógyászatra nem használható.)

Az ásványvíz- és gyógyvíz-minősítést rendszeresen vizsgálni kell, és fenn kell tartani ami a felhasználó fürdőnek külön költséget jelent; emiatt sok fürdő csak egy kutat minősít gyógyvízzé, de valóságban több kút kevert vizében fürdeti a vendégeket.

Ha a kitermelt víz minősége jelentősen megváltozik, a gyógyvíz-minősítést újra kellene kezdeni; erre több helyen szükség is lenne, de nem tudunk ilyen esetről.

Mint az előzőekből érzékelhető, gyógyvizet nem lehet feltárni, bár ezt sok esetben az illetékesek sem tudják. Egy kész kút vize minősíthető kémiai elemzések alapján ásványvíznek, majd további tesztek után gyógyvíznek.

Magyarországon sem csak fürdési (balneológiai) célú gyógyvíz tárható fel, hanem ivókúrára szolgáló természetes gyógyvíz is előfordul. Különleges értéket képviselnek a budai „Hunyadi János” és „Ferencz József” valamint a Tisza mellett termelt „Mira” keserűvíz-telepek, ezek vizét leginkább gyomor- és vesebetegek fogyasztják.

Az ásványvíz egy szigorú vízminőségi kategóriának megfelelő minősített ivóvíz. Az emberi fogyasztásra való alkalmasság (ún. ivóvíz-minőség) is szigorú vízminőségi kategóriákat jelent, az ásványvíz ennél is kötöttebb. Az aktuális vízminőségi határértékeket kormányrendelet rögzíti, a legújabb határértékek megtekinthető pl. a Vízkutató-Vízkémia Kft. honlapján.

További gyakran előforduló és szépen hangzó fogalmak, illetve magyarázatuk

A forrás a felszín alatti vizek egy természetes megcsapolása, ahol a korábban a talajba és a kőzetekbe beszivárgott víz a felszínre bukkan. A források többségénél a csapadék beszivárgása és forrásnál való kifolyása között csak rövid idő telik el, esőzéskor láthatólag megnövekszik a hozamuk (talajvíz-forrás). Sok forrásvíz azonban idős, rég beszivárgott és a felszín alatt hosszabb utat megtett víz-komponenst is tartalmazhat. A legismertebb hazai forrás-csoportok pl. a Gellért-hegyi és a Római-fürdő környéki termálkarszt-források és a Hévízi-tó forrása általában kevert vizűek. A források vízmennyisége és vízminősége időben erősen változó lehet (elapadhatnak, elszennyeződhetnek). Számos forrást foglalással láttak el a könnyebb hasznosítás érdekében. Nagy vízhozamú forrásfoglalások látnak el pl. több hazai települést is ivóvízzel. Sok hazai forrás vize azonban mára már emberi hatásra elszennyeződött, elnitrátosodott.

Nemcsak nálunk, de sok más országban is jellemző, hogy forrás megnevezéssel illetnek mesterséges víztermelő létesítményeket (kutakat, karsztaknákat). Több, a XIX század végén létesült keserűvíz-termelő kutakat is forrás néven emlegették, feltehetőleg ez akkor is és most is jobban tetszett a marketing-ügynököknek. A forrás megnevezés tehát nem feltétlenül takar valódi természetes vízfeltörést, és a forgalomba kerülő forrásvíz megnevezésű palackok sem feltétlenül egy természetes forrás vizét tartalmazzák!

A magyarországi forrásokról is készült országos összeállítás, ez egy többkötetes „forrás-kataszter”, amely nagy vastagsága ellenére sem tartalmazhat minden vízfelfakadást. A VITUKI Hidrológiai Intézete által feltárt adattárban található meg. A forrás-kataszter folyamatos megújítására már nincsen keret, így az elkészülte óta történt újabb lokális felméréseket (pl. a Kőszegi-hg és a Vértes forrásairól) már nem tartalmazza.

A mozgalmi időkben készült számos turisztikai forrásfoglalás többsége mára elrongálódott, és a vizet alig szolgáltat. A 80-as 90-es évek aszályos időszakának hatására a talajvíz-források fakadási szintje sok helyen alászállt, így ma már a régi foglalás alatt tör elő a víz földből.

Egy forrás foglalása, vagy a foglalás felújítása vízjogi engedély köteles tevékenység, bár maga a forrás megnevezés sajnos hiányzik a vonatkozó joganyagból. Ennek megfelelően adott esetben a forrásokra is köteles a vízügyi hatóság létesítési és üzemelési vízjogi engedélyt kiadni ugyanúgy mint a mesterséges kutakra, annak ellenére hogy egy természetes forrást nem lehet sem lezárni, és az engedélyezhető állandó hozamát nem lehet pontosan megadni.

Tágabb értelemben véve, geotermikus energiának nevezzük a Föld belsejében keletkező, a földi hő-áramban meghatározott szintig feljutó és ott a kőzetekben, illetve a pórusvízben tárolódó termikus energiamennyiséget. Szűkebb értelemben a felszín alatti víz hőtartalmában rejlő energia ui. a geotermikus energia jelenleg gazdaságosan csak hévíz közvetítésével hasznosítható, amit a víz nagy hő-kapacitása tesz lehetővé. A hőhasznosítás leggyakoribb, hazánkban is igen elterjed módszere a mély tárolókban található termálvíz hasznosítása. A másik ritkább, részben még kísérleti fázisban levő hasznosítási mód a mélységi hőbányászat (DHM=Deep Heat Mining). Mindkét eljárása részletes geológiai és hidrogeológiai tanulmányok szükségesek, ilyenek készítése cégünk egyik leggyakoribb feladata. Valódi klasszikus geotermikus erőmű (ahol a forró gőz hajtja az áramtermelő turbinákat) 100 Celsius fok feletti kifolyó hőmérséklet esetén tervezhető, ilyen terület alig van az országban.

A geotermikus energia határterületének, speciális esetének tekinthető az ún. földhő. Ez hőszivattyúkkal hasznosítható, alacsonyabb hőmérsékletű, sekély mélységben található tározott hőmennyiség. Hőszivattyús rendszerek tervezése és engedélyezése nem tartozik a szorosan vett profilunkba, de több partnerünk foglalkozik ezzel is.

Magyarországot a köztudat kedvező geotermikus adottságú területnek tartja, emiatt az ilyen célú kutatások gyakorlatilag mindig nagy reményekkel indulnak neki a vállalkozók, önkormányzatok. Szakértői szemmel nézve a kedvező adottság sok esetben nem igaz. Nagyon jelentősek az ország egyes térségei közötti lokális eltérések, emiatt sok termálvíz-kutatás volt eredménytelen, vagy hiúsult meg gazdasági okokból.

„A magyarországi üzemelő vízbázisok közül 500-nál több sérülékeny földtani környezetben van. Ez azt jelenti, hogy azt a felszín alatti víztartó képződményt/réteget, amelyből a lakossághoz eljuttatott vizet kitermelik, nem fedi olyan, vizet át nem eresztő földtani képződmény, amely visszatartaná a terepfelszínről leszivárgó szennyező anyagokat. Az ilyen vízbázisok vize tehát védelmi intézkedések nélkül elszennyeződhet, még ha hosszú idő - pl. 100 év - alatt is. Ezekről a helyekről származik hazánkban a közüzemi rendszerekkel szolgáltatott víz kb. 65 %-a. Ezek a vízbázisok általában veszélyeztetettek is, mert lehet a környezetükben olyan szennyezőforrások, amelyekből kikerülő anyagok a sérülékenység miatt elérhetik a kitermelés alatt levő felszín alatti vizet és onnan a szolgáltatott vízzel a fogyasztókhoz juthatnak. A települési vízellátás az elmúlt évtizedekben történt intenzív fejlesztése során kevés figyelem jutott ezekre a körülményekre; nem történt meg a veszélyes közelségben lévő szennyező források felszámolása vagy korlátozása, ezért az említett vízbázisok biztonsága hiányos. Ezzel együtt hiányos magának a vízszolgáltatásnak a biztonsága is az ilyen területeken.”

A sérülékeny vízbázisok biztonságba helyezéséhez a Környezetvédelmi Minisztérium megrendelésére készült egy részletes tervezés-előkészítő dokumentáció, amelynek címe: Az üzemelő, sérülékeny környezetben lévő ivóvízbázisok biztonságba helyezésének módszertana és tervtartalmi követelményei (Útmutató 2. felülvizsgált változat) A fenti idézőjeles bekezdés idézet ennek az anyagnak az 1.1 szakaszából.

A sérülékeny vízbázisok biztonságba helyezésére kb. tízéves országos program indult, amely több évig folyt a rendszerváltás után, majd 2003-ben elrendelték a szüneteltetését, gyakorlati értelemben leállították (Melyik többéves országos programot csinálták nálunk végig egyáltalán?

Sérülékeny vízbázisok esetében ki kell jelölni egy hosszú távon megóvandó felszíni védőterület (amely nagyobb, részben felszín alatti 3 dimenziós védőidom része) a vízkitermelés biztonsága érdekében. A védőterületre eső telkeken ezért korlátozások léptethetők életbe, ezek közül a két legfontosabb a további vízkitermelés és a környezetszennyezés tiltása. A korlátozások a terület használatára vonatkoznak (nem alakítható ki pl. hulladéklerakó), ennek elérésre a telekkönyvi kivonatokban is bejegyzésre kell kerüljön a védőterületi státusz.

A védett idős vizeket termelő kutaknak is ki lehet (és sokszor ki is kell) jelölni egy adott befogási időhöz tartozó védőterületét, azaz azt a térrészt, amelyen belül a vízmozgást a kúttermelés az adott idő alatt jelentősen befolyásolja. Megfelelő szaktudás mellett hidrogeológiai modellprogramok alkalmazásával határozható meg ez a térrész, amelyből egy kút termelése 20 nap, 6 hónap 5 és 50 év alatt összegyűjtheti a pórusvizet. A kutak hatása a természetes vízmozgás hatásával együtt vehető csak figyelembe, illetve ma már gyakorlatilag minden esetben figyelembe kell venni a többi környező kút termelésének a hatását is, és ezek együttes védőterületét kell meghatározni. A számítógépes hidrogeológiai modellezés segítségével elvileg a változások is követhetőek, azaz egy kút megszűnése, új termelésbe állítása, vagy egy csapadékos vagy aszályos év módosító hatása is követhető lehet (azonban folyamatos modell-karbantartásra nemigen van példa).

A felszíni védőterület nem keverendő össze a rétegbeli védőidom felszíni vetületével! Az a kút aminek felszíni védőidoma van, valamilyen mértékben sérülékeny, ilyen pl. a legtöbb parti szűrésű kút és a sekély karsztkutak, karsztforrások jó része. Egy mély rétegbeli védőidom felszíni kivetítésére azért van szükség, hogy a mélységi térrész ábrázolható legyen. Az így kijelölt földrészekre (telkekre) csak kevés korlátozás szoktak előírni, leggyakrabban csak azt hogy nem szabad adott mélységű új kutat telepíteni a telken a meglévő víztermelő kút védelme érekében.

A védőidom meghatározása és kijelölése is lassú folyamat, amely jelenleg is folyik. Könnyen hozzáférhető országos térkép a védőidom-területekről nincsen, bár tudomásunk szerint valamilyen térképi nyilvántartást fenntart mind az Országos Környezetvédelmi és Vízügyi Főigazgatóság, mind a VITUKI, mind pedig a MÁFI.. A pontos aktuális adatokat az illetékes Vízügyi Felügyeletnél érdemes beszerezni.